Ez az Izland nem az az Izland

Egy túlontúl csendes és kietlen hely, amit Isten az után teremtett, hogy minden mással elkészült. Nem volt már kedve az egészhez, így oda sem nézett, miközben létrehozta. Ennek eredményeként ez a kis földdarab tele van barátságtalan lávamezőkkel, kopár pusztákkal, életveszélyes tengerpartokkal, latyakkal, bőrig ázott lovakkal és elgyötört emberekkel. Útjain repedezett beton; városaiban rozzant házak; a házfalakon málló festék, az ablakokon koszos függönyök.Nem éppen az az Izland, amit az utazási irodák prospektusaiból, vagy a női magazinok utazás-rovatából ismerünk. A Jón Kalman Stefánsson regényében megelevenedő Izlandnak köze nincs ahhoz a romantikus, egy ideje – talán különösen azóta, hogy a szigetország fapadossal is elérhető – nálunk is igencsak népszerű Izlandhoz, ahol minden varázslatos, ahol gyönyörködhetünk a természet ősi erejében, ahol trollok integetnek minden fűcsomó mögül, ahol a frissen vásárolt kötött pulcsinkban nézzük az északi fényt, vagy éppen gyönyörű, színes házak előtt fényképezkedünk. Stefánsson Izlandja egy zord hely, ahol csak a természettel való folyamatos küzdelem árán lehet életben maradni. Ahol az emberek, amikor éppen nem a hideggel, széllel, a megművelhetetlen földdel küszködnek; akkor leginkább unatkoznak. Ahol a valódi életnek köze nincs ahhoz, amit a képeslapok mutatnak: a szél nem a pónilovak sörényébe kap bele, hanem felborítja a halászcsónakokat; a víz nem a meseszerűen alázúduló vízesés, hanem a hullámzó, háborgó tenger, ami elnyeli az úszni nem tudó halászokat. Ahol a valódi élet „halból, halnyálból, halászatból és kikötői kiáltásokból áll” (234. o.).

Az Izlandon játszódó könyvek, filmek, sorozatok főszereplője sokszor maga Izland. Részben igaz ez A halaknak nincs lábuk esetében is, itt azonban a megszokott, romantizáló képpel ellentétben egy olyan Izlandba nyerhetünk betekintést, amit nem biztos, hogy szívesen választanánk úti célul – még ha olcsó is a repülőjegy. Néhány dologban azért ez a szöveg is kiszolgálja a mainstream Izland-képet: az emberek állandóan kávéznak, mindenki ismer mindenkit, a gyerekek a nyári munkával az első verseskötetük nyomdaköltségére gyűjtenek. De összességében – és ez a regény egyik erénye – egy, a megszokottnál jóval sötétebbre, unalmasabbra és ellenszenvesebbre hangolt Izland-képet kapunk.

A helyszín mellett ennek a 2017-ben Man Booker Díjra jelölt regénynek a másik főszereplője Ari, akinek a karaktere nem nélkülözi az önéletrajzi elemeket. Stefánssonhoz hasonlóan például ő is él pár évet Koppenhágában, majd visszatér Izlandra – egész pontosan Keflavíkba (ahol a szöveg jelentős része játszódik). Arinak két verseskötete és két regénye jelent meg, mielőtt a Tíz tanács című, életvezetési tippeket kínáló sorozat szerkesztője lett. Már ebben a karrierívben is megjelenik a regény egyik központi témája: a dolgok inflálódása és ennek elkerülhetetlensége, azaz hogy „Bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik.” (308.o.). Ez érezhetően egy olyan gondolat, ami nagyon foglalkoztatja Stefánssont; és ami a szövegben újra és újra felbukkan, az egészen apró dolgoktól kezdve a jelentős életeseményekig igen sok konkrét helyzet leírásában. Ari életében például nem csak a fényesnek induló irodalmi karrier válik semmivé, hanem a magánélete is. Huszonöt év házasságot követően hirtelen felindulásból megcsalja feleségét, majd miután lelepleződik, mindent hátrahagyva egy időre Koppenhágába költözik. Stefánsson gyönyörűen írja le azt a pillanatot, ami katalizátorként elindítja a lavinát: reggelizés közben „Ari megkérdezi: muszáj ennyire csámcsognod?” (70.o.), majd lelöki a müzlistálat és a kávéscsészét a földre, „Ez a mozdulat egy üvöltés.” (uo.). Az ehhez hasonló költőiség egyébként az egész szövegre jellemző: egymást követik a kijegyzetelés után kiáltó mondatok. Csupa gyöngyszem, amik külön-külön is elég indokot szolgáltatnak ennek a könyvnek az elolvasására. A dolgok elszürkülésének nemigen olvastam még szebb leírását, mint például a következő: „Úgy látszik, Đóra keddé változott, egy középen összenyomott fogkrémes tubussá, a szomszéd tévéjének zajává, csámcsogássá a reggelinél.” (75.o.), vagy mint ez: „Az idő mindent megváltoztat, a kacér üzeneteket bevásárlólistává, a bugyikat porszívózsákká alakítja.” (305.o.).

Ám amennyire magától értetődő az elértéktelenedés, az elromlás; a regény szereplői ugyanannyira nem próbálnak meg tenni ellene. Az olvasó ezt vérmérséklettől függően talán furcsának találja, a regény világában azonban olyannyira természetes körülmény, hogy ami most jó, az egyszer rossz lesz; hogy egy idő után eszünkbe sem jut értetlenkedni, ha egyik-másik szereplő nem tesz semmit, amikor az ajtaján kopogtat az a bizonyos rossz. A 370 oldalas szövegben talán csak egyetlen próbálkozás van az idő visszaforgatására: amikor Ari egy családi tragédia miatt visszatér Izlandra, a reptéren bevásárol abból a csokoládéból, amit gyerekkorában nagyon szeretett, „(…) csak azért, mintha még mindig ugyanaz lenne a világ.” (80.o.). Ezen kívül soha egyetlen szereplőben sem merül fel, hogy ami egyszer elromlott, az még valaha megjavítható lenne.

Bár a regény Ari egy napját meséli el, ezen az egy napon keresztül korábban élt generációk életébe is betekintést nyerünk. A történet három idősíkon és két helyszínen mozog: a jelen Keflavíkja; Ari gyerekkorának, azaz az 1980-as évek Keflavíkja; és egy pontosan meg nem határozott és Norðfjörður-ben játszódó idősík (a fejezetek elején „régen”ként szerepel) – ez Ari nagyszüleinek története. Ilyen értelemben A halaknak nincs lábuk egy családtörténet is, a szigorú kronológia helyett azonban mozaikokat kapunk, egy-egy érdekes történetet vagy szereplőt, töredékeket a múltból. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb talán az öreg Kristján, akivel Ari gyerekkorában együtt dolgozik a halsózóban, és aki a halüzemben való munkára már alkalmatlan ugyan (emberségből mégsem rúgják ki), verset szavalni viszont még mindig nagyszerűen tud. A másik felejthetetlen jelenet az egyik fontos női szereplő, Margrét találkozása a halállal. Egy éjszaka a halál kimászik a tengerből és bemegy a házba, ahol Margrét a férjével és a gyerekeivel alszik. Margrét felkel a zajra, és az előszobában szemtől szembe találja magát az emberi alakot öltött halállal. Végül azon Margrét bátorságának köszönhetően, amiért szó szerint szembe mert nézni vele, a halál azon az éjszakán senkit nem visz magával, a nő viszont onnantól kezdve mániás depresszióba süllyed – aminek a leírása szintén kivételesen szép és érzékletes.

Kétségtelen, hogy a szokatlan Izland-kép mellett Stefánsson könyvének másik nagy erénye a különleges szépségű nyelvezete. Ráadásul az egyébként az egész szöveget átható líraiságot időről időre megtöri, jó értelemben véve fellazítja Stefánsson humora. Ennek egy példája az egyik legjobb fejezetcím, amivel eddig találkoztam: „Még az Északi-sarkon sem kerülnél be a top százba” (266.o.) (Mint az aztán a fejezetből kiderül, a mondat első fele természetesen arra vonatkozik, hogy az illető olyan, mint egy rosszul megírt sláger.)

És hát milyen is lenne egy költői szépségű szöveg címe, ha nem költői és rejtélyes? Kissé frusztráló módon sokáig nem igazán érthető a címválasztás, majd a 320. oldalon elérkezik az ebből a szempontból kulcsfontosságú jelenet. Ebben Ari mostohaanyja a cigiszünetében megment egy lányt, aki úgy akar öngyilkos lenni, hogy belegázol a tengerbe. Itt olvasható a mondat: „A tengeren ugyanis senki sem képes járni, a halaknak ezért nincs lábuk.”. Ebből a mondatból is a mindennek oka van, és ezért felesleges a dolgokat bolygatni, csodát tenni senki nem tud, minden jól van úgy, ahogy van mentalitás hallatszik ki. Mindeközben a regény csattanója, ami szó szerint az utolsó oldalakon derül ki, és valóban felkészületlenül éri az olvasót – és amit itt nem fogunk elárulni – tökéletesen szembemegy ezzel a hozzáállással. A történet végén egy olyan múltbéli eseményre derül fény, amire képtelenség úgy reagálni, hogy ha így volt, akkor bizonyára így is kellett lennie.

A halaknak nincs lábuk nem egyszerű olvasmány. Utazás közben, ebédszünetben nem igazán lehet közel kerüni hozzá; ha azonban időt szánunk rá, és nyugodt körülmények között foglalkozunk vele, egy igazán különleges olvasmányélménnyel leszünk gazdagabbak.

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk 
Typtotex Kiadó, 2018
367 oldal, 3200 Ft
Fordította: Patat Bence

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s