Zombik és közhelyek

Ezt a könyvet nagyon vártam. Egyrészt eddig bármit olvastam Téreytől, nagyon tetszett, sőt, a A Legkisebb Jégkorszak a kedvenc könyveim egyike. Másrészt imádom a színházat, ezt pedig “színházi regényként” reklámozzák.

A főszereplő, Csáky Alex, színész a mai Magyarországon. Főállásban egy menő művészszínházban [a neve természetesen meg van változtatva, de egyértelműen a (budapesti) Katonában], mellékesen a címadó Káli holtak című zombis sorozatban. Szerepel a Forbes 30 sikeres magyar 30 alatt összeállításában. Elvált, egy gyereke van. A társulatból már több színésznővel is volt futó kalandja.

Térey könyveiben mindig nagy hangsúlyt kap annak a közegnek az aprólékos bemutatása, amiben az adott történet játszódik. A Káli holtak ugyebár bevallottan a mai magyar színházról szól, amiről a következőket tudhatjuk meg: a kőszínházakban gyáva a műsorpolitika, mindig ugyanazok a szerzők vannak, nem játszanak kortárs magyart. A független színházak egy bizonyos körön kívülről nem hajlandók színészekkel, rendezőkkel dolgozni. A vidéki színházakban lehet igazán megtanulni a szakmát. A színházi színészetből nem lehet megélni, muszáj mellé “szemét” munkákat (sorozatok, reklámok) is elvállalni. Egy társulaton belül mindenki mindenkivel dug. A színikritikusoknak soha semmi nem elég jó.

Akit az átlagosnál egy egész kicsit jobban érdekel a színház, annak ezek vagy bődületes sztereotípiák, vagy nagyjából annyira újszerű kijelentések, mint hogy a limonádéban van citrom. Igen, ez mind így van, vagy kívülállóként azt vélelmezzük, hogy így van; de mindezt eddig is tudtuk. Ha ennyi a közölnivaló a magyar színházról, ahhoz nem kellett volna könyvet írni róla.

Főleg nem így: a szöveg tele van borzasztóan gyenge mondatokkal – például hogy írhat le egy Térey-színtű szerző olyat, hogy “elment a vérbe”? A szöveg nem túl magas minősége valószínűleg összefügg azzal, hogy a próza formájában megírt regény újdonság Téreynek, ez az első így megírt könyve. Lehet, hogy még “szoknia kell” a formát, lehet, hogy soha nem is fogja “belakni”; de ezügyben, bár bosszantó a dolog, sokkal elnézőbb vagyok.

Ami viszont a tartalmat illeti, az nagyon zavar. Ennek az 500 oldalas, rossz stílusban megírt közhelygyűjteménynek az olvasása közben csak arra tudtam gondolni, hogy azért született meg, mert abban az egy évben, amikor Térey főválogató volt a POSZT-ra, annyit járt színházba, hogy telítődött a dologgal; és muszáj volt a témának valahogy “túlfolynia” belőle. Egyébként írt egy esszét nyár elején a Jelenkorba arról, hogy milyen volt POSZT-főválogatónak lenni. Az az esszé nagyon jó, szuper volt olvasni. Kár volt regény formájába is beleerőszakolni az élményt.