Fehér alapon fehér négyzetek

ilyeenistudok.jpg

A művészettörténet sosem tartozott azok közé a témák közé, amik az átlagosnál jobban érdekeltek volna. Szívesen jártam néha kiállításokra, volt ezek között olyan is, ami nagyon megfogott, de hogy művészettörténetről olvassak, az nem nagyon jutott eddig eszembe. Ezt változtatta meg, legalábbis ami az 1945 utáni művészettörténet iránti érdeklődésemet illeti, Martos Gábor “Ilyet én is tudok” című könyve.

Ennek a korszaknak a képzőművészete (vagyos az ún. post war és contemporary) sokak számára nem is művészet – hiszen ahhoz, hogy művészetnek lehessen nevezni, túl egyszerű, nem ábrázol semmit; azaz “ilyet bárki tud”. Pontosan ez a hozzáállás az, amire a könyv épít: végigveszi a 30 millió dollárnál drágábban eladott műtárgyakat, és ezek közül kitér az 1945 után keletkezettekre. Társadalmi/történelmi kontextusba helyezi a keletkezésüket, kitér a szerző életrajzából a mű keletkezése szempontjából releváns mozzanatokra, és röviden összefoglalja a mű “műtárgypiaci karrierjét” (mikor mennyiért cserélt gazdát, mennyit ér most, stb.).

Ebből következik, hogy az “Ilyet én is tudok” rendkívül informatív könyv – az olyanok számára legalábbis, akik hozzám hasonlóan alapvetően kevés ismerettel rendelkeznek az 1945 utáni művészettörténetről. A kötetből megismerhetjük egyebek mellett Jackson Pollock, Francis Bacon, Jean-Michel Basquiat, Mark Rothko, Kazimir Malevics és Vaszilij Kandinszkij művészetét. Ne száraz életrajzi szövegeket képzeljünk azonban el – a könyv erénye, hogy a nagy mennyiségű adatot időről időre művészettörténeti pletykákkal fűszerezi (pl. hogy Pollock, aki a földre leterített, nagyméretű vásznakra festett, egyesek szerint két festékréteg közé néha-néha odavizelt). A konkrét művészekhez és műtárgyakhoz kapcsolódó anekdotákon kívül az “Ilyet én is tudok” egy sor általánosabb, a műkereskedelem és a műtárgypiac jellegzetességeire rámutató érdekességet is tartalmaz. Megtudhatjuk például, hogy a a magánkézben lévő műtárgyak 80%-a a világ különböző reptereinek vámmentes raktáraiban pihen (és sokszor maga az adásvétel is ezeken a helyeken zajlik le); mint ahogy olvashatunk arról is, hogy általánosságban mi “verheti fel” egy kortárs alkotás árát (az alkotó még él és keveset alkot; a mű több változatából csak pár elérhető magángyűjtők számára, mert a többség közgyűjtemények tulajdona; stb.)

A kötet központi témáját képező, a 30 millió dollár feletti műtárgypiaci eladásokat, és a kapcsolódó 1945 utáni alkotókat ismertető rész mellett a szövegnek két nagy logikai egysége van. Az első egy kvázi-bevezetés, ami elsősorban a figuratív és a nonfiguratív művészet összehasonlításáról, Duchamp-ról és Duchamp kapcsán a ready made-ről szól. Erre a részre is igaz, hogy az adatok mellett tele van fun fact-ekkel, így nem csak informatív, hanem olvasmányos is. Mint ahogy a kötet végén lévő fejezet is, ami azok közül a kortárs képzőművészeti tendenciák közül emel ki párat, amik talán a legmegdöbbentőbbek a közönség nagy része számára, de 30 millió dollár feletti eladást még egy mű sem ért el közülük. Itt szó esik Damien Hirst-ről, akit a nagyméretű fehér vászonra festett, egymástól szabályos távolságra elhelyezkedő színes pöttyöket ábrázoló festményei tettek népszerűvé – úgy, hogy az első pár után nem is ő maga festette a képeket, hanem az ő pontos instrukciói alapján egy állandó “alkotótársa” (?). De Hirst neve ismerős lehet onnan is, hogy ő az, aki megvett, formaldehidbe tett, majd kiállított egy cápát; majd ugyanezt másféle álatokkal, pl. birkákkal is eljátszotta (amik közül párat néha félbe is vágott tartósítás előtt). Vagy mit gondoljunk a szarról, mint művészeti eszközről/produktumról? Van itt elefántszarral festett kép (Chris Ofili: A szent Szűz Mária); olasz művész (Piero Manzoni), aki (állítólag) fogta a saját szarát, bedobozolta 90 ugyanolyan konzervdobozba, majd “Művészi szar” címkével ellátva és ugyanilyen címen mindezt kiálította; és persze ott vannak Wim Delvoye belga képzőművész szargyártó gépei, amik 2008-ban Budapesten is láthatók voltak az Ernst Múzeumban, és amiket a látogatók bármilyen szerves anyaggal “megetethettek”, hogy azok aztán, a gépek “emésztőrendszerén” végigvándorolva, azokból szarként távozzanak (szagossá varázsolva ezzel a kiállítóteret).

Mindez elsőre, mint majdnem minden az 1945 utáni képzőművészetben, öncélú, sőt, talán értéktelen, de legalábbis “nem művészet”. Aki azonban elolvassa Martos Gábor könyvét, árnyaltabban fogja látni a fehér alapon fehér négyzetet; a kiradírozott festményt (azaz gyűrött, üres fehér vásznat), mint önálló műalkotást; sőt, talán még a bedobozolt szart is. Megérti, hogy ez a fajta művészet semmiképpen sem értelmehzető a kontextusa nélkül; és hogy talán ezek a festmények, szobrok, installációk nem reakciók, hanem akciók. Tartalmas, élvezetes, és szemléletformáló könyv az “Ilyet én is tudok”– ha idén csak egy könyvet olvasol a művészettörténetről, szerintem ez legyen az!

Martos Gábor: “Ilyet én is tudok”
Typotex Kiadó, 2018
4200 Ft

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s