Let’s have a meeting about too many meetings

David Graeber-nek 2013-ban megjelent egy cikke a Strike! magazinban On the Phenomenon of Bullshit Jobs címmel. A szöveg akkora siker lett – az eredetit körülbelül egymillióan olvasták, és rengeteg nyelvre lefordították -, hogy a(z egyébként antroplógus) szerző tovább foglalkozott a témával, aminek eredményeképpen tavaly megjelent a Bullshit Jobs – The Rise of Pointless Work, and What We Can Do About It című könyve.

Biztos vagyok benne, hogy azok közül, akik olvassák ezt a bejegyzést, sokaknak nagyon is ismerős az az elkeserítő érzés, hogy a munkának, amiért fizetést kapnak, az égvilágon semmi értelme nincs. Jómagam közel egy évtizede ebben a helyzetben vagyok. Ennyi ideje töltök napi nyolc órát zéró hozzáadott értékű tevéknységgel és kapok ezért olyan fizetést, ami a hazai átlaghoz képest viszonylag normálisnak nevezhető. Graeber alapállítása, hogy ezzel rajtam kívül olyan sokan vannak így szerte a világon, hogy a jelenség mára korunk egyik legégetőbb szociális problémájának tekintendő.

A könyv nagyon sok személyes beszámolót tartalmaz olyan emberektől, akik saját bevallásuk/értelmezésük szerint maguk is valamilyen “bullshit job”-ért kapják a fizetésüket: telemarketingesek, vállalati jogászok, a pénzügyi szektorban dolgozók, stb. E személyes beszámolók alapján Graeber ezeknek a “munkáknak” 5 típusát különbözteti meg – vannak pl. pozíciók, amik csak azért jöttek létre, hogy a puszta létezésükkel egy, a hierarchiában magasabban lévő személy jelentőségét növeljék; vagy olyanok, amikben a feladat egy olyan rendszerhiba kövekezményeinek ismétlődő felszámolása, mely rendszerhiba egyébként megszüntethető lenne (annak esete, amikor a kilyukadt tető alá beteszünk egy vödröt és megbízunk valakit a vödör rendszeres kiürítésével a helyett, hogy hívnánk egy szakembert, hogy javítsa meg a tetőt). Vagy gondoljunk azokra a középvezetőkre, akiknek semmilyen feladata nincs azon kívül, hogy olyan feladatokat osszanak szét a beosztottjaik között, amiket azok maguk között is szét tudnának osztani; esetleg a recepciósra egy olyan cégnél, ahova látogatók heti háromszor érkeznek és a telefon napi egyszer csörög – de mivel a konkurens cégeknek is van recepciósa, ennek a cégnek is fel kell vennie egyet.

A kategorizálás után Graeber a téma számos, egytől-egyig nagyon érdekes aspektusáról ír. Megtárgyalja például, hogy kapitalista gazdaságokban látszólag semmi értelme, sőt, a rendszer logikájával épphogy ellentétes embereket feleslegesen alkalmazni. Az ő megoldása az, hogy nem gazdasági, hanem politikai okokat kell keresnünk a jelenség mögött: hogy ugyanarról van szó, mint amikor annak idején egy-egy uradalomban a környék szegényeit ilyen-olyan ház körüli (sokszor nem létező, vagy már elvégzett) munkákra alkalmazták: amíg a tömegeket lefoglaljuk, addig kisebb eséllyel fognak fellázadni ellenünk.

Beszél az ilyen “munkák” mentális és fizikai egészségre gyakorolt hatásairól is, arról, hogy miért van az, hogy nagyon sokat szó szerint belebetegszenek abba a látszólag kiváltságos helyzetbe, hogy az egész napos semmittevésért fizetik őket (elég jól). A könyv számos beszámolót idéz havonta kiújuló “megfázásokról”, lehangoltságról, depresszióról; melyek érdekes módon egyből elmúlnak/megszűnnek, amint az egyén otthagyja az ilyen jellegű állását, és értelmes tevékenységbe kezd.

A könyv számomra talán legérdekesebb része azt tárgyalja, hogy mennyire gyakori, hogy az ilyen “munkát” végzők valamilyen kreatív tevékenységbe – írásba, rajzolásba, zenélésbe, stb. – kezdenek – Graeber szerint azért, hogy valahogyan ellensúlyozzák azt az értelmetleséget, amit a munkaidejükben megtapasztalnak. Ír arról, hogy ezek az emberek sokszor előbb-utóbb nem csak a szabadidejükben, hanem a munkaidejük egy/nagy részében is ezzel a választott, kreatív tevékenységgel foglalkoznak: online tanfolyamokat végeznek el, a blogjuk koncepcióján dolgoznak, a fotóikat szerkesztik. És ír arról is, hogy miért nem érdekli ez a legtöbb vezetőt annak ellenére, hogy pontosan tisztában van vele.

Mindezen kívül szó esik arról is, hogy milyen társadalmi/gazdasági tényezők állnak ezeknek a pozícióknak a sokasodása mögött, hogy maga az egyén miért marad benne sokszor nagyon hosszú éveikg egy-egy ilyen helyzetben, vagy hogy a társadalom miért hagyja ennek a megalázó jelnségnek az elburjánzását.

Graeber tehát történelmi, közgazdaságtani, és pszichológiai szempontból is körüljárja a témát. Olyan valakiként, aki évek óta a saját bőrén tapasztalja mindazt, amiről ír; hatalmas élmény ezt a könyvet olvasni. Olyan érzés, mint amikor valamit tudsz ugyan, de nem tudod megfogalmazni – majd egyszercsak jön valaki, aki érthetően, rendszerbe szedetten, logikusan elmondja, mit is tudsz valójában. A Bullshit Jobs egy nagyon fontos szociális problémáról szól; miközben végig érdekes, gondolatébresztő, és provokatív.

Nem tartom túl célravezetőnek a kötelező olvasmányt, mint olyat. Ezt a könyvet azonban minden olyan vezetővel elolvastatnám, aki szerint az alkalmazottja, aki értelmetlennek és e miatt demoralizálónak érzi a munkáját; nevetségesnek a mindössze önreklámként használt céges jótékonykodást, a belsős blogokat, amiket senki nem olvas, és az arról tartott meetingeket, hogy mikor legyen a következő meeting; szóval az ilyen alkalmazott egyszerűen nem képes átlátni a képet, ezért mindössze annyi dolga van vele, hogy elküldje egy tréningre a vállati értékekről.

David Graeber: Bullshit Jobs – The Rise of Pointless Work, and What We Can Do About It
Penguin Books, 2018
9.99 £

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s