A Knausgård-jelenség

Karl Ove Knausgård-t aligha kell bemutatni bárkinek, aki kicsit is érdeklődik a kortárs irodalom iránt. Ha valaki nem is olvasott még tőle semmit, nagyon valószínű, hogy legalább az áprilisi budapesti Könyvfesztivál kapcsán akkor is hallotta a nevét, vagy látta a kiplakátolt fotóját – ő volt ugyanis a rendezvény díszvendége. Dedikálásán tömött sorban álltak az emberek, a magyarul most megjelent negyedik Harcom-kötetről rendezett pódiumbeszélgetésen pedig akkora tömeg volt, amekkorára láthatóan a szervezők sem voltak felkészülve. Pedig számíthattak volna rá, mert Knausgård-t nem csak nálunk, hanem nagyjából világszerte olyan népszerűség övezi, ami a szépirodalomban nem túl gyakori. Nem túlzás azt állítani, hogy a kortárs szépirodalom egyik rocksztárjával van dolgunk.

Mi ennek a már-már rajongásba hajló érdeklődésnek az oka? Mi teszi ennyire népszerűvé Knausgård-t egy olyan korban, amikor az olvasási szokások jelentős át alakulása zajlik, mely átalakulás lényege nem is annyira az, hogy sokan már nem olvasnak; hanem hogy teljesen mást, máshogy, más okból, más platformokon, mint az korábban jellemző volt? A népszerűség magával hozza, hogy sokat írnak ugyan Knausgård-ról, de ezeknek az írásoknak a legnagyobb része ezt a kérdést vagy csak felületesen érinti, vagy egyáltalán nem foglalkozik vele. Ami a(z általam olvasott) legtöbb recenziót érdekli, az inkább az, hogy vajon mennyiben azonos a Harcom-beli Karl Ove Knausgård a valódi Karl Ove Knausgård-ral – azaz hogy ez az egész tényleg a valóság, vagy (legalább részben) meg vagyunk vezetve? Én a következőkben ezzel nem fogok foglalkozni. Bár a Harcom kapcsán a személyesség kérdésére én is alapvetőként tekintek, de nem ebből a szempontból. Úgy gondolom ugyanis, hogy mellékes, hogy a regénysorozat autofikció, vagy önéletrajz-e. A Harcomban a személyesség – ha valódi, ha konstruált – így is-úgy is adott. A valódi kérdés az, hogy mi a kapcsolat a szöveg személyessége és példátlan népszerűsége között.

De mi a furcsa abban, hogy a személyesség közkedveltté tesz egy szöveget? Tulajdonképpen logikus: az olvasó minél könnyebben tud kapcsolódni ahhoz, amit olvas, annál valószínűbb, hogy kedvelni fogja, mert úgy érzi, hogy róla, neki szól. Igen ám, de a Harcom személyessége nem sima személyesség. Nevezzük mondjuk hiperszemélyességnek. Ennek a hiperszemélyességnek az alapvető jellemzői a terjengősség és a hétköznapiság.

A Harcom kötetei egyenként több száz oldalasak, mind a hat kötet együtt nagyjából 3600 oldalt tesz ki. Az összterjedelem is igen nagy tehát, de ami ennél is fontosabb, hogy ez a (kötetenként) sok száz oldal tele van olyan jelenetekkel, amiket egy mondatban meg lehetne írni, Knausgård azonban 10, 20, vagy éppen 100 oldalban írja meg őket. Olyan, mintha egy nagyítóval végignéznéd az összes létező porszemet a lakásodban – ilyet senki nem csinál. Knausgård azonban mégis: több tíz oldalakat ír teljesen érdektelen életeseményekről, vagy háztartási munkákról. És itt át is térhetünk a hiperszemélyesség másik jellemzőjére, hogy tudniillik a Harcomban elenyésző a pikáns, vagy legalább érdekes esemény. Helyette egy teljesen átlagos élet nagyon aprólékos és hosszúra nyújtott leírását kapjuk. Mi az, ami miatt ez mégsem unalmas?

Úgy gondolom, hogy a válasz a közösségi médiában, illetve annak az észlelésre, befogadásra gyakorolt hatásaiban keresendő. Miről is szól a Facebook, vagy az Instagram (hogy csak a Magyarországon talán két legnépszerűbb platformot említsem)? Ezek a felületek egyik oldalról a mindenféle életesemények részletes, akár azonnali megosztásának a terepei; másfelől arra adnak lehetőséget, hogy nyomon követhessük azoknak az életét, akikkel ezen a virtuális terepen kapcsolatban állunk. És korántsem csak a nagynehezen megszerzett diplomát, az évek kitartó munkájával kibekkelt eljegyzést, a legújabb divat szerinti esküvőnket, vagy a csodálatos bébink születését kürtölhetjük világgá. Mindez a legtöbb profilon alapértelmezett beállítás. Az igazán profik rendszeresen posztolják a gyerekük legfrissebb aranyköpését, az aznapi vacsorájukat, vagy hogy hány kilométert futottak. A közösségi médiából ömlik ránk a teljesen érdektelen személyes információ, de ez minket cseppet sem zavar, sőt. Lelkes befogadói vagyunk – arról nem is beszélve, amikor mi magunk állítjuk elő ezeket a „tartalmakat”. A Facebook és az Instagram arra szocializál minket, hogy mások életébe lehetőségünk (és jogunk) van a legapróbb részletekig belelátni – és, a másik oldalról, hogy ami rólunk szól, az önmagában tartalom. Így válik normává az, hogy a személyesség maga egyenlő a tartalommal.

Ismerőseink Facebook-, és Instagram-profiljaihoz hasonlóan a Harcom-könyvek is egy hétköznapi élet dokumentumai. Persze egy kicsit jobban, egy kicsit választékosabb nyelvezettel vannak összerakva; de a lényegük mégis ugyanaz: voyeur-ködhetünk egy jót, miközben olvassuk őket.

Nem véletlen, hogy Knausgård hiába próbálkozott a Harcom előtt, és hiába próbálkozik azóta is, minden más, amit ír (a Harcom óta már jelent meg egy négykötetes regénysorozata), hidegen hagyja az olvasókat. A legtöbben egyáltalán nem is tudják, hogy írt mást is (illetve a többi könyve eladási példányszámai meg sem közelítik a Harcoméit), vagy hogy a Harcom eredetileg 2009 és 2011 között (tehát elég régen) jelent meg. Knausgård neve, egyelőre legalábbis, összeforr a Harcommal – valami olyasmi neki ez a sorozat, mint nekünk az a bizonyos évi egy Facebook-poszt, amire 300 like-ot kapunk, míg minden más megosztásunkat csak a testvéreink és a legjobb barátaink like-olják.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s