„A náci író, akit mindenkinek olvasnia kell!”

Ez az (egyébként egy Guardian-cikkből átvett) egyik idézet, amiről a 21. Század Kiadó úgy gondolta, hogy rá kell nyomtatnia Knut Hamsun Pán című regényének újrakiadására. A másik egy Karl Ove Knausgård-citátum. A kiadó szempontjából két tökéletes választás: egy provokatív; és egy önmagában ugyan nem sokat mondó, de az egyik aktuális irodalmi szupersztártól származó szövegrészlet – van-e olyan irodalomrajongó, akik ezek hatására a könyvesbolt polcán hagyja a Pánt?

Nem valószínű, vagy legalábbis nem sokan. Főleg, mert aki olvas Knausgård-t, az valószínűleg azzal is tisztában van, hogy a norvég sztárszerző nagyon nagyra tartja Hamsun-t. Ez egyébként szóba került azon a pódiumbeszélgetésen is, amit az áprilisi Könyvfesztiválon rendeztek vele – itt is elmondta, hogy véleménye szerint nincs olyan, hogy „náci irodalom” – mert ami náci, az már nem lehet irodalom. Megfordítva a logikát, ha valami irodalmilag értékes, az nem lehet náci, tehát élvezhetjük nyugodtan, pusztán mint szöveget, a születése kontextusától függetlenül. Knausgård szerint tehát az író és az ember szétválasztható, sőt: szét is kell választanunk.

De valóban így van-e ez? Eltekinthetünk-e valakinek a büszkén hangoztatott emberiségellenes nézeteitől, ha írt egy-két (sok) jó regényt?

Knut Hamsun 1859 és 1952 között élt. Áldott anyaföld című regényéért 1920-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat; munkásságát olyan szerzők méltatták, mint Thomas Mann, Gorkij, G.B.Shaw, vagy éppen Kafka. Mindemellett hazájában, Norvégiában a II. világháború időszakának egyik legelítéltebb közszereplője volt; és megítélése a mai napig ellentmondásos. Ennek oka, hogy a ’30-as évek közepétől nyíltan szimpatizált a nemzetszocializmussal; majd amikor a nácik 1940-ben megszállták Norvégiát, aktívan támogatta a Vidkun Quisling vezette kollaboráns norvég kormányt. Nobel-díját elküldte Goebbelsnek, a csodálat pedig kölcsönös volt: Hitler propagandaminisztere tízezres példányszámban nyomtattatta ki Hamsun regényeit, majd osztotta szét őket a Norvégiát megszálló náci katonák között. (Erre reagálva norvégok tömegei küldték vissza Hamsun-köteteiket a szerző tanyájára, sőt, sokan el is égették azokat.) 1943-ban személyesen találkozott Hitlerrel, és annak halála után nekrológot is írt róla az Aftenposten című lapba, ahol „az emberiség harcosának” nevezte a diktátort.

A kérdés Hamsun kapcsán nem az, amit Knausgård mond, hogy a „náci irodalom” egy nem létező kategória. Az tényleg egy nem létező kategória. A lényegi kérdés viszont az, hogy ha valaki egy személyben náci és irodalmár, akkor azzal mit lehet kezdeni. Számít-e, hogy lelkes náci volt, ha mellette nagyon jól írt?

Knausgård szerint nem, a Guardian cikke szerint nem. Ami engem illet, én úgy gondolom, hogy mivel az, aki az Áldott anyaföldet (és a többi könyvet) és a Hitlert méltató nekrológot írta, egy és ugyanaz a személy; Hamsun-ről gondolkodva nem nézhetünk félre, és nem tekinthetünk el náci nézeteitől. Ha nagyon leegyszerűsítem, a kérdés tulajdonképpen arra redukálódik, hogy az esztétikai, vagy az etikai érték előrébb való-e, amikor valakiről véleményt formálunk? Tehát ha én itt most megírom a világ legjobb véleményposztját ebben a témában, akkor a laptopot lezárva nyugodtan kimehetek az utcára, összerugdoshatok pár embert, lophatok valamit a sarki boltból, majd a gép elé visszatérve teljes lelki nyugalommal olvasgathatom a cikkemre érkezett méltató megjegyzéseket? Tehát az, amit alkotok, nagyobb súllyal esik a latba, mint amilyen ember a hétköznapokban vagyok?

Akármennyire nagyra tartom is az irodalmon kívül az összes típusú alkotóművészetet, mindez mégiscsak esztétikai kategória. Az én szememben nagyon problémás, ha egy jól megírt regény, egy innovatív festmény, vagy egy formabontó színházi rendezés kiskaput jelenthet abból, ha az ember erkölcsileg értékelhetetlen.

Kell-e tehát akkor olvasni Hamsun-t, ahogy azt a Guardian (és a XXI. Század Kiadó) javasolja? Ez tulajdonképpen egy következő dilemma, amiben sokkal nehezebben foglalok állást, mint az előzőben. Én most megvettem és elolvastam a Pánt, és nem tetszett. De nem azért nem tetszett, mert tudom a szerzőről, amit tudok; hanem mert a szerelmi történetek, még ha allegóriaként vannak is használva, nagyon távol állnak tőlem. Ahogy előre sejtettem, untam ezt a könyvet, mégis elolvastam – mégis miért, ha egyértelmű volt, hogy ez lesz róla a véleményem? Szerintem pontosan amiatt, amit az eddigiekben megpróbáltam kifejteni: az író és az ember nem elválasztható egymástól – rám pedig hatott mindaz, amit az emberről tudok (és amit a kiadó még ügyesen „az orrom alá is dörgöl” a hátsó borítón), és meg akartam ismerni az írót is. Mondhatnám azt, hogy azért olvastam el, amiért igyekszem olyan forrásokból is politikai híreket beszerezni, amikről tudom, hogy nem értek velük egyet – mert kötelességemnek érzem ismerni azt is, amiről negatív véleményt fogalmazok meg. És ez igaz is lenne, de csak részben. Sajnos el kell ismernem, hogy legyőzött a marketing – a kiadóé, és személyesen Hamsun-é egyszerre.

Knut Hamsun: Pán
XXI. Század Kiadó, 2019
3490 Ft

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s